Zola

Közös polgári végzet sírba dönté Az igazságnak tollas bajnokát. Szava lehelletével lángra többé Nem szítja fojtott tűz zsarátnokát.

A rendületlen szív utolsót dobbant S a fáradt munkás pihenésre dől: Pihenhet már. A szikra lángra lobbant, És lángja nemsokára éget, öl.

Ez volt a férfi! aki ilyen tűzet Akart és mert és bírt éleszteni! Egükből egy szavára leszédűltek A régi kor kifáradt isteni.

De hát a földi istenek! Királyok, Kéjhölgyek, pénzeszacskók és papok: Ő kezdte a trónt gyujtogatni rájok, S már minden deszka lángol, ing, ropog.

A kéjelgő nő testéről letépte Merész keze a bűnfedő bibort, S látók, a szépet mint mocskolja vétke, Ki bájoló lábával ránktiport.

A kéj edénye mélyén rejlő mérget, Mely megrontá a tegnapot s a mát, A fényes trónon rágó undok férget, Ő megmutatta minekünk: Nanát.

S föltárta rajtunk mind az izzó szennyet, Mit eltitkoltunk önmagunk előtt, Sebünket, mely oly rég idűlve gennyedt, S a balgán bűnre tékozolt erőt.

Kimondta, hogy ma minden eszmény porban S bár az igazság fejét törje be, Ő volt az eggyik legromlottabb korban Az emberiség lelkismérete.

Ha Páris a modern világ Rómája, Ő e Rómának Tacitussa volt. Az igazat mindég kimondta szája S tölgyként, a szélnek sohasem hajolt

S midőn egy ország vétkeért egy embert Itéltek nála bűnösebb birák: Az igazságért ő fogott csak fegyvert, Mit látni sem mert a hideg világ.

Egész világgal szállt ki egymagában, S szaván a korhadt állam reszketett. S a toll a kardot - megtámadta bátran Az ősi átkot, a hadsereget.

Egész világgal egymagában szállt ki, S egy országnak kiáltá: „Vádolom...” - És győzött - bármily sok csapást, gunyt állt ki - Ez volt a harcz! Ez a diadalom!

Óh drága volt ez igazság; és büszke, Merész szerzője sokat szenvedett, Kővel dobá a nép, amelyért küzde, Börtönt izlelt, s száműzött életet.

De béle a martírjog erőt öntött: Most irt uj evangéljomot nekünk. Bálványt emelt, ki annyi bálványt döntött, Mert bálvány nélkül meg nem élhetünk.

Termékenység és Munka és Igazság! Titeket jelölt meg szövétnekül. S bár a hatalmasok dühvel hallgassák, Ez evangéljom mégis teljesűl.

Vagy Isten -, vagy magunkcsinálta sors van, De mindenképen fölfelé törő: Ki megmutatta, mílyen rossz a „mostan”, Mondá meg, mílyen légyen a jövő.

S egész világ megrendűlt ilyen jóstól, Kinek szájában tett lőn az ige. A költő most is vates: pap s apostol. S ő volt a legnagyobbak egyike.

Álszent átkozza: ám ha Krisztus élne, Ő volna most legfőbb apostola. Hiába fedte el a halál éje: Az élet napját gyujtá meg Zola.