Utaztam lomha vonaton
egyhangu mély rónákon át
s emlékim unt rónáiban
kerestem kedvesem nyomát,
Bús volt a róna, sivatag
s a volt oáz oly messze már
s a fáradt lélek rest teve,
ki a homokban meg-megáll.
Mert messze menni csökönyös,
mert messze már a volt oáz.
Ó veszve vagy hát régi kincs?
lehetsz feledve régi láz?
»Nem nem! kincseskamrámba még
meg kell lelnem áldott nyomát« -
tünődtem lomha vonaton
utazva holt rónákon át.
Bús útitársnő volt velem,
álomszemű, kissé pufók,
csobogva arany homlokán
bomlottak lanyha hajcsomók.
Áldom e fürtöt, homlokot
s az idegent, a halaványt,
ki elvivé emlékimet
oázra, lomha karavánt.
Áldott az idegen leány
- aranyos homlok, lanyha fürt -
a jó vezér, a néma jel,
kitől ma kincsem megkerült.
Fogózz e fürtbe lelkem és
e tömkelegből multba húz
mint hajdan Ariadne font
selymét követte Thézeusz.