Vértanut! Vértanut!... De hol nő a pálma? Fejünkre tikkadt az idők Szaharája. Óh Isten! van-e még markodban datolya, vetni magvait egy jövő oázodba?
vagy fáradt ujjad közt ha maradt egy-kettő pálmamag: azt is már leejted a meddő semmibe, mint sok bús csillagod!? Így hullna
a vér is, a vér is haszontalanul ma. Bujjunk el, testvérek, félnek a próféták, hol az Igazság is hamisan fog krétát. Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,
mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat. Óh bilincses élet! óh zsákbafutó kor! Fárad a fény; császár lett a poroszlóból s görnyedten járnak a hercegek.
És mi már nem bírjuk. A mellünk nyugtalanul zihál. Sajgnak hüvelyükben a megcsiszolt szavak: csak nekiindulni, mint a Bolond Lovag!
ragyogva, kitárva, kamaszul és bátran! s nem is e gép-évek motor-fogatában, amely csak arra visz, amerre akarják, amerre számítva csattintja csavarját
a Céltudat kemény ujjhegye! Paripán! S a keresztutaknál ha megállsz, paripám, szegd föl szép nyakadat a szimatos égnek
s míg hosszú sörényed a Végtelenségnek szelei borzolják, jövendők és multak keresztútja mellett ha megállsz tágultabb cimpával: megérzed valahol talán ott
az Isten illatát! mint lepke a lángot megleli, ha belehal is! S ha az Isten fáradt már mint lámpa, mert olaja nincsen:
tápláld te az Istent, aki táplált téged! égj Benne, ki benned évezreket égett! Óh paripám! pillém! óh gyenge molyocskám! tudom, kicsi vagy te hogy Abba lobognál:
de hány mag elömlik szent kéjjel, céltalan, míg tán egyikben a Jövendő megfogan!
Cookies on Poetry Cove