Dombon égek, csorgó nyár füröszt. Csöpp kert ringat búzamezők közt. Nézek egy kis törpe házat, azt, amit rakott a szomszéd paraszt
csirkéinek. Vályog a fala, de piros cserép a taraja. Drága kincs az idő s oly kevés! Jer, segíts meg, bölcs semmittevés!
Tárd ki mégegyszer a kapukat! Add vissza mit tőlem elragadt két zsarnok: a Feladat s a Gond: óráimat, e fogyó vagyont!
Nézdelhessem mit az óra ád: pici háznak piros taraját s hogy cikáz fölötte két galamb! Szilaj idill, fehér ditiramb...
Ditiramb vagy idill, bánom én! Míg célom nincs, a világ enyém. Két galamb mint két fehér levél miket hullva keringet a szél.
Levegőből dobta egy merész röpülő? Vagy égből égi kéz? Száll a napban, s lefelé cikáz, mint egy új kinyilatkoztatás.
Be jó nézni ahogy párosán elülnek a tető pirosán! Rest galambok, ti tanítsatok! Béke és restség a nagy titok.
Mit ér a sok tett és törtetés? Vér lesz abból, szenny és szenvedés... Ég veled, cselekvés, munka, harc! Engem többet eztán nem zavarsz.
Igy vonul ma félre aki jó: küzdeni a komisznak való, míg eljő az új háboru majd s kipúsztítja az emberi fajt.
Igy tünődöm s izgalom fog el: nem, nem! menni s cselekedni kell! Harcot a Harc ellen! és a Tett gyilkos lelkét tettel ölni meg,
míg az egész földön kitüzik a szent Restség fehér zászlait, hogy galambok módján lengjenek jámbor csirkeházaink felett,
hol szelíd szárnyasként, jámboran, mint aki jámbor, de szárnya van - megbuvunk majd... S tárom a kaput: búzaföld közt fut elém az ut.
Ki az őre a kalászhadak aranylándzsás dandárainak, hogy mind veszteg áll, és titkosan mégis mintha menne, úgy suhan,
menne, mint a Vezér tervelé, szélben, évben, dús kaszák elé?
Cookies on Poetry Cove