Varjak a Vérmezőn, galambok a
Mátyás-tornyon, sirályok a Dunán
és mindenütt verebek, verebek!
Hány észre nem vett, titkos szárnycsapás
rebben a házak közt, hogy szinte már
feszül a város, s a kő is remeg...
Ki figyel rátok, varjak, verebek,
kis senkik, tollas polgártársaink,
s figyeltek-e egymásra, madarak?
Talán úgy éltek ti is mint külön
közösség, megvetve ki köztetek
lakik, az embert, így puskátalan.
Bús óriás kőkalitkáiban
lakik ő, hol a hideg ormokon
lesnek az éhes macskák körmei.
S tán a valódi úr a macska. De
az embernél a ló is valakibb
ki az utcán szíjjait csörteti.
A ló, ki egyre ritkább lesz ma már;
pedig az ő nyomán él a szorult
veréb és napról napra éhezőbb.
Rossz világ jár a madarakra is -
elgondolom, míg várok csöndesen:
autóbuszt várok a Vérmezőn.
Itt csupasz a föld, őszről fü maradt;
gőzölg a rét mint a lovak fara;
a hó piszkos köntöse szakadoz.
Mint szegényruha, szakadoz a hó,
s mint mérges gáz, lassan leszáll a köd...
Áradj, jó gáz, szegénység, fulladozz!
Szűk lett a föld és elapadt az ég!
Varjak, sirály, galambok, verebek,
röpülni tudtok, de hát hova még?
Röpülni tudtok, titkos szárnycsapás
száz és száz, fojtva a házak között;
feszül a város és dobog a rét...