Már esteledik; a tereket autók nyilalva szeldesik lánggal a tejszerű szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz, ostorát nyujtva mint árbocot; tűz-sebek
gyúlnak mint búvárlámpák a víz alatt; kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős lengéssel, mintha nem is lábakon mennének. Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt
csilingeléssel mint báránykák vagy késett villamosok hívják és vonják a régi esték hosszú uszályát és nyáját. Ki látta pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő
pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után, mert énekóra is volt? Szegény kisfiú legkisebb az osztályban - ment szédülve haza, fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyujtó
botját, s még fülében az énekóra foszlányai: »Este van már, késő este - Pásztortüzek égnek messze « - Óh dalrongyok, kik mint esteli bogarak búgva és
donogva ütődtök a lélek falaihoz! Mennyi este és mennyi bogár, a Tibullus latin pilléitől, melyek bácskai szerelmes alkonyaimon az óriás rózsakert
illatában kábultak, háborús esték száz titkos és babonás dongásáig, mikor kedves életek felé halál riadt a plakátokról - emlékeztek?
Óh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek zajos körútján: körüle dróthálóban ezer döglött dongó és hullott pille szennyes
maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt. Egyszer tűzbe kellene dobni mind! Levenni a dróthálót és szabadon és tisztán tárni ki fényünket
az új esték új pillangói elé!
Cookies on Poetry Cove