Nagy szörny-anyádhoz hiába kiáltasz, ki nem érti fájdalom-nyelvedet s kivel élned, élned és halnod kell ma. Ellene bizsegsz-é a testnek, melyben hús vagy?
mellyel egy vagy? Tudnád-e nem szeretni? harcának gátja lenni, áruló, beteg parány, kivágni-való? (bár végül jaj mindig a beteg parányoké lesz a szó).
Nemzeteket láttam, hatalmas szörnyeket, küzdeni, óriás testtel, s ez óriás testben mily fájó az emberi átom! Taréjuk véresen ing még, levágott farkuk vonaglik bús tartományokban, és feszülő, páncélos karjuk
vergődő kis nemzet-férgeket szorít kegyetlen. Várj és nézz! Már sok szörny harctere volt ez a föld a mesés halgyíkoktól a veszedelmes istenekig
és a türelmetlen szektákon át, míg ezek eljöttek s fölfaltak szektákat és isteneket. Ők is meghalnak egyszer. Légy büszke, kis átom, legkisebb s legnagyobb! alfa és ómega te,
minden szörnyek bölcsője s temetője. Te bennük vagy, de ők is tebenned, ki szörnyeid magadból alkotod s magadért. Széthullanak ők de te maradsz, hulláikból építve jövőd
harcainak új s új fálánkszait. Óh tennen halandó hadaid rabja - mert az Ember harcainak egynapos hadai csupán e nemzetek - óh lelkes átom, ki messzebb látsz a testnél, melynek átoma vagy!
Tűrj és nézz! Élj és halj ha kell! Pusztulj és maradj! Légy hű és légy szabad! Gondolj a madarakra, kik hívek a fához, mely fészküket adja, s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba!
Két hazában otthonosok: polgárai a fáknak s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak.
Cookies on Poetry Cove