Úgy mentem a harcba, hogy előttem
lydiai fuvolások, mögöttem
bíborsátrak...
Győztem - de a fuvolák összetörtek.
Sátraim az ágyu ronggyá tépte.
Én egy rongyba
takarózva heverek a téren.
Én nem fogok már harcolni többé.
Kimerülten
s elfeledve heverek - a láz
forró kezét, szigoru ápolónő,
homlokomra
tette, s én már csak egyen tünődöm
hogyha ez a kéz ilyen nehéz
ez a semmi,
hogyha ily nehéz a levegő
súlya bőröm s rongyaim felett
mily nehéz lesz
még a temetőben a tömör föld
súlya, ha meleg könnyeid talán
meg nem puhítják, kedvesem...