Tündérország

Egy ó királynak udvarába vidám kalandort vitt a lába. A szeme gyors, bajussza hetyke reá tekint minden menyecske,

nagy szürke toll lobog fövegjén, hóna alatt kicsinyke szekrény. Szól a király: „Nos idegen, mi új gyönyört hoztál nekem?”

„Jártam a kincses Indiában, az ismeretlen Afrikában, s valamit hoztam is valóban: Tündérországot, ládikóban.”

Nevettek. Furcsa is valóban: Tündérország egy ládikóban. „Nem kell, urak, mókára venni jobb lesz, hölgyek, próbára tenni

Csupán a fejet kell bedugni ugy kell Tündérországba jutni.” „Nos senki sem jön? Ime nyitva: Küldj kémet az ébenkalitba!”

Nos - egy lovag bedugja orrát Ki tudja, mit s ki tudja, hol lát? Bedugja állig és szakállig s csuszik - csodák csodája - vállig.

S mint összenyomva, feje tűnik s bemászik, íme - beletűnik! „Hogy férhet ott?” - „Csodás büvészet!” - „Az asztal - értem az egészet” -

Nyujtja nyakát ifjú is, vén is, s egy hölgy szól: „Hadd próbálom én is!” Kecsesen hajtja fejecskéjét, ugy leli kisded helyecskéjét.

Most igazában ékszerláda mi uj csodát rejt tátva száda? Ki belenéz, az vissza nem tér, nincs óriás, ki bele nem tér.

És beletér legény is, férj is, Tündérország sekély is, mély is. S beletér asszony is, leány is, s az udvar tagja valahány is

Királynak szinte kedve csosszan öreg méltósággal becsusszan. Tünik tömör szakálla szála s ürűl a nagy királyi szála.

De tell a bűvész ládaháza, népet belé, mint zsákba, rázza s mikor az udvar benne mind hóna alá csapja megint.

S süvegje leng: „Alászolgája! Művészembernek nincs hazája.”