Töredékek

S őrült kaszás gyanánt a vad Halál a gaz helyett virágokat kaszál Vörösbort vérből és könnyel vizezve adjatok a királynak

Künn kacag enyhe, tarka nyár de bellül a szigoru tél nyög agyamban mér és kalapál szigorral egy iszonyu mérnök

ó rettenetes ez a tél vonalakkal egyszinü tábla ó zsarnok és rab aki mér iszonyú a sivatag ábra

Különös, belső mérnök ez esze van, de mégis gép csak vakon kalapál és szögez és minden ötlete jégcsap

Én vagyok, mégis idegen, lélek, noha lelke nincsen s bár puszta eszközöm nekem ő tart iszonyú bilincsben

Kis gyermek voltam, kis fiu s a mérnök maga is az volt és játszva tervezett s hiu diákos örömmel rajzolt

S én még biztattam: „Jer diák tervezz [nekem egyenkint] százat és rajzolj nekem Indiát kifesteni mappa-tájat”

De később azt mondtam neki: „Rajzolj egy kertet utakkal lelkem a szellő beveti szellőröpítette maggal

Jól mérd ki az ágyásokat hogy a burján föl ne verje s ha kedvesem meglátogat Hogy épited a falat újjá?

De a virágok már virulnak, miket letapostak a csizmák hátamon májusi madarak füttye

majd fölveti a dombot Nekem a tenger városok kupola-bugyborékaikkal csak látomások, szemtelen

torony-hullámaik hiába feccsentik égnek Dombom, gömbölyűség kertem, gyönyörűség

áldjon a derűs ég! Ma éjjel mi uj jel tűnik föl az égen?

Mi zúg ugy? Az ég egy nagy fekete tábla Hadd énekeljem meg kedvesemet,

amint a szilvát szedi nem mint Éva hajdan Óh, milyen jó az ember És nemcsak a büntetéstől félnek;

nem tennék meg akkor se ha tudnák, hogy teljesen büntetlen maradnak. Nem! nem! ők nem tennék! Vagy talán én megtenném?

Nem tenném! E kutya homloka, mint egy nagyszerű épület... A nagy szélben a ponyvaszékek

földagadnak, mint a vitorlák. S úgy képviseli az embert, mint egy pár spanyolfal mögé állitott cipő Minden éjjeli virág fehér.

Tavasszal mikor még alacsony a mezők füve, már ott sárgáll a kankalinok népes serege

Mint egy alkalmazkodó, Rugáshoz szokott zsidó Az álom, ki semmit se tisztel aki nem ismer semmi szentet

- Isten fizesse meg! - Isten hallgassa meg! az Isten oly mágus ki csodákat tesz, de

meg nem magyarázza Én már nem élek, régen meghaltam már (Szívemben esztendők tudják hogy nem lehet egyszerre élni és szeretni)

Égi hid De te hidd mert a hit üdvözit.

Mint jóbarát, aki közel lakik meglátogat gyakorta a halál. Morajait és illatait az örök tengernek néha már

messziről érzem. Sok kin gyötör álmomban és félébren de az most kezd múlni s elhalványúlni

e nap növő fényében Boldogúlt ifjuságom kikél a sírból érted. Dobd inkább azt a poharat a földre

melyben az emberek emléke van, hadd folyjon el a füvön szétömölve hol semmivé száritja sugaram. A madár csapkod szárnyaival.

Bőven buggyan belőle a dal. Ugy látszik, mintha játszana csak. Óh rettenetes! Óh rettenetes!

Dalol, dalol, s ide-oda csap. Ki vagy, ki vagy, hogy játszani tudsz? Veszély fenyeget, de mégse futsz. Minden rossz ha vége rossz:

és az élet vége rossz... Mit csináljunk, emberek? Hazudjunk-e egeket?... Ne hazudjunk, emberek!

Keressük az egeket! Talán van még valami... Be nehéz kimondani!... Előbb az orgona nyílott, azután az akác.

S megszólal nemsokára hárfája a jázminoknak. Jó lesz némán ülni a dombon. Páncélomat kibontom. Lelkemig fúj a szél, s a karcsú kóristák inognak.

Vendégek jönnek-mennek, és jön és megy az élet. Én már csak így maradok, nagyon sokat tudok. Emlékjelül eszméid győzedelmét láttuk, vagy képzeltük csak, kelni már

sirod fölött... Ugy tündökölt az emlék mint a tükörben égő napsugár. Azért az élet megy tovább, noha az emberagyból született vasak

emberagyakba visszaszállni készek. Gépek ítéletnapja fenyeget. De lásd, azért az élet megy tovább. Sohasem volt a mainál vitézebb.

A beteg agy, a barbár tudomány, higgadtan mint az öngyilkos esze... Diákkoromban, örökké magamban, szép utak hátán szabadon bolyongtam

Duna mentében, Tolna vármegyében, meg-megpihenve eperfák tövében. Égen a felhők, s a földön a földek kockás kendői nyúltak és terültek,

nyúltak, terültek, köribém kerültek, még a földek is szinte fölrepültek. Oh be szeretnék verset írni, mint egy diák ahogy irkál

kinek más terve vagy korlátja nincs egy üres ív papirnál... Egy patkány, mint egy hirtelen mozduló kéz árnyéka, surran...

Az a férfi-őrület: Se veled, se nélküled. A pók utakat csinál magának a levegőben. Az öröm szirmai leesnek, de alattuk érik már a gyümölcs.

Egy rejtelmes varázsu sipszó: valami Circe vagy Kalipszó. Öregek módján, mint a mézet üvegen át - azaz hiszen

nyitva az ablak, s minde szépet én tárt vonatból élvezem Szemed és fogad fehére hármas fényjelt vetett felém

vonatnak a lejtőn fölszaladnak bolond bocik és barikák Fáj nekem hogy fájok neked

De arról én nem tehetek Valamikor nyugodtabb voltál: jött ami jött, te nem siettél! Mi lenne ha kávéd helyett

bölcs tejet innál, s lefeküdnél Engem nagyobb sírás feszít ma olyan sírás hogy hol egy csöpp a földre hull könyeiből, könyek fája nőjön

és könyet záporozzon minden ág Ady mondta: nem szabad sohse sírni és mégis mennyit sírt szegény - Nem őszintébb vagyok-e én?

Az a baj hogy túl sokáig éltem, soká éltem, soká haldokoltam.