Lakás, óh pesti lakás, óh téli barlang! most egyszer rajtakapom... Még mult telemnek titkait éli látatlanúl és hallgatagon.
Mert meg nem áll a kegyetlen naptár; - de őrzi tavaszról a tavalyt a zárt lakás, mint télen a kaptár némultan őrzi a dermedt rajt.
Mily furcsa az ember, balga állat, aki nyáron alszik, télen él. - Fölrántom a villanyt. Unt fény, áradj! barlang, ébredj! kezdődik a Tél.
Kel, rezzen az emlék, megzavart raj! Zsibongnak a könyvek a falon. Régi írás lepi az asztalt, jaj! Fenyegetve csillan a telefon.
Óh mint irigylem a medve boldog téli szédületét, az ázott föld mellén, vagy a holtak oldott életét, vagy a kicsirázott
magvat, hogy a jó lágy sárba vetve, téli szállásra, faltalan és ajtótlan, az új kikeletbe s a végtelenbe vegyülni kész!...
Míg az ember, az árva, kizárva és bezárva marad négy szük határba’. Hideg falak védik meg,
hogy ne érje a hideg és csufolják a könyvek a polcokon egysorban sok nyelven és hangosan
zsinagóga zsivajban emlegetve szépeket, boldog messzeségeket, messze-messze népeket,
kik lakozzák Ázsiát, Pontust, Cappadociát és Mezopotámiát. De te, szegény, e sivár
skatulyába zárt bogár, szomszédod’ se tudod már. S tán jobb volna, kedvesem, nem is lakni seholsem,
szállni földön és vizen, csavarogni világba’, hálni réten, határba’, vándorcigány módjára,
ahol nem csuknak kövek, nem csufolnak a könyvek, hol a vágy nem zsibbad meg. Szállni, de hova? az egész föld nagyon kicsi már,
s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy már: magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár vakabbak a bomló csiránál, s úgy ülünk a régi karszékben, mint kiszakadt két láncszem a zeg-zugos Mindenségben:
elgurult és összeakadt, és e helyen megcsücsült szépen. Csücsüljünk hát, jó így, kedvesem, horgonyt vetve egy kedves-ilyen kis zátonyon, s hű tárgyak lassu éveit szürcsölve hiven jól megfogózni a nagy Lánc e közeli szemeiben
s a szerény butorok mentén lassan az ős Lánc felé, - mint türelmes vak, asztaltól, széktől, amit legközelebb érint, tapogatva indul a Hang felé, mely vibráló köde mélyén int, - vak-boldogan visszatalálni... A lélek ujja finom
mágus-ideggel suhan végig a síma Polituron, megsejtve a holt tárgy-páncél mögött az örök-egy, rokon életet időn és téren át; mert nincs min ő át nem hathat, oly sikos és zárt keménység, (mint szigorú sziklafalaknak
zárát megporlasztja hatalmas gyökér-ujja a magnak.)
Cookies on Poetry Cove