(...Szelídre szűri a nyár sugárát ez a délután s langy fényfüggönnyel a házak vállát bevonja puhán...)
Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre csókot nyom a nap, és menni (gondolom) oly jó lenne, amerre a nap
csak menni (gondolom), egyre menni, napot nap után, vonatra ugrani, nem pihenni, szálló nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok közt fulladozó faluig szállani, minden gondot elhullatozó
lélekkel, túl a Dunára, messze, szálló nap után, lombos faluig, hol lombba veszve nyíl egy kapu tán
elénk s azon át bejutunk egy házba hűs pitvaron át, s ott lelne a lelkünk elkáprázva új túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot, fehér falu sok mély, régi pamlagu hűs szobákat, hol védve susog
a függöny; így susog: „Én az ablak „hű őre vagyok „és kitekinteni sohase hagylak, „pillét se hagyok
„ideszállni a külső zajból hozzád, „mert vám vagyok én, „s e csöpp szoba messze csöndes ország „a vágy fenekén:
„majd okosan itten megbú lelked „(szökött katona) „és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted, „párnák vadona.
„Künn zúghat azóta az őrült bóra, „hányódhat a tó: „itt nézd, a hűs falon őr az óra, „áll a mutató,
„a percek ostoba gillotinja, „s a perc fenekén, „hova nem hat a század szörnyű kínja, „elrejtelek én,
„én, függönnyös angyal, szárnyaimmal: „ó, jer, te szegény, „jere fájó fejjel, fáradt ínnal, „védőd leszek én,
„s szelídre szűrve az ég sugárát „(jere, szenvedő!) „oly hűn megőrzöm a lelked álmát, „mint egy szemfedő!”
Cookies on Poetry Cove