Ó, mért nem lettem én muzsikus? A szerelemnek e tengerén elúszni - nem mint barna madár fehér egen; vagy azúr vizen
mely tollát kívül nedvezi csak s zsírjáról minden gyöngy lepörög hanem (keserves lelkem üröm- cseppjével) átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva és foszlódva lassan, omladozón, eltűnve, - nem befulva, hanem beléolvadva!...
Ó, ti kemény magvak, ti lelkem magvai, szók! művészetemnek nincs sava hát mely felolvasszon annyira csak
hogy a gondolat salakja szent italomnak színét és izét el ne busítsa? Szók, keserű ős tengerekből üllepedett
szók, rég kiszáradt tengerek alja, ti felejtett könnyek alja, ti gondolat kegyetlen izgatói, - ha szótalan tudnám zenémnek önteni gyógyvizét
tán elringatna - de balzsamomul szók emlékittas mérgeit oldozám s fürdőmnek annyi éles a kavicsa hogy lábam egy seb - s szemvizem oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér. Ó, szótlan, tiszta, homoktalan zene! mért nem lettem én zenész?! Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait, hajófüst árnyát, barna csikot az áttetsző kék tinta vizen s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot hegyem csúcsára, víg barikat az oldalára játszani festenék. Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj ahány szó benne: várrom, Itália, hajók és tenger: tűnt nyarak, életem s más kedves élet rémei, háborúk,
emlékek, álmok, izgalom, új halál minden szótagban, új sebek, új kinok s nem élhetendő életek eleje: nem a holt színek élete, nyugalom,
tárgyak nyugalma, víg barik írigyelt tudatlansága, állati szent öröm, sem a virágok illatos élete sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak boldogsága: rejtekes istenek életlen élte, nagy zene, szent halál, vak fények, szótalan olvadás. - Ó, mért nem lettem én muzsikus?!
Cookies on Poetry Cove