Recanati

Künn az udvar naptól aszúlt bokra földnek ejti fáradt levelét, messze sötét szőllőhegyek csokra von falat, félénk falu, köréd.

Benn a színek összeolvadóban, könyv az asztalon, zavart halom, mint fehér kövek, mint puszta rom, kő kövön hol nem maradt valóban.

»Ó csak azt tudnám, hogy mire vágyom, vigyen a sors, bármily útra szab! kenyerem vágy, unalom az ágyam: mindenütt rossz, otthon legrosszabb.

Vágyam van és semmire sincs vágyam: hogy lehetne? Mitsem ismerek. Tán egy kék virágot keresek. Hol vagy, hol vagy, édes kék virágom?

»Künn az udvar kútja kőpárkánya mellett nyílhatsz, míg én itt veszem, elmosódik domborfaragványa: odáig sem ér szemem s kezem.

Füles rúddal ott egy élénk lány áll, feltürött karján üres csöbör, megmerítve húzza újra föl. teste ing minden mozdulatánál.

»Mennyi kútad, mennyi szőllőd, dombod s kék virágod, szép Itáliám. Merre síma vászonsátrad bontod, az alatt nyíl az enyém is tán.

Vagy ott fenn, hol föld és felhő kondor, hó alatt diderg az senyvedőn, míg felül e fagyos lepedőn komoran jár óriás komondor.

»Vagy talán már el is hervadt régen, néhány ezer évvel ezelőtt, s illata kísért még e vidéken gúnyolván a késett keresőt.

Tán egy római nő, görög ének mellett, peristylion oszlopán dőlve (púpos hátam, bús szobám szégyenkezzél!) adta kedvesének.

»Nem! a boldogságnak kék virága mindig csak nyomainkon fakad. Szem előtt keresheted: hiába! aki visszanéz: az látja csak!

Ó de kinek soha föld husába gyenge sarka egy sebet se vág, hogy teremjen a nyomán virág? Bölcsejéből ki se lépett lába -

»Bölcsejéből mindjárt sírba hág?«