Rádió

Meditáció. - Sok évszázakon át azt hitte az ember, hogy a kiröpült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan, s mikor már

nem is hallja senki, él és röpül tovább! S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná: a föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási Koncertből, mely kiindul minden

pillanatban a földkerekség minden pontjáról, talán egy isteni Fül felé! Ülök hegyemen, távol a világtól és elkapom a világ hangjait:

Rigók, harangok, s fönn a zengő Sátor, az ég, és lenn a zsongó Boly, a város, gyors vonat, csapka műhely a teret átszövik

ezer zajhegyü tűvel. Óh, tücskök éles tűi, légbeöltött szárnyak és gépek szálló hangja, dús szövedék földtől égig, úgy ömöltök

hangosan; de még mennyi hang a néma, mint láthatatlan írás, keresztbeírt, vagy úsz köztetek, mint a csírás

növénypelyhek úsznak titkon a szélben. Egy erdő úszik ott, egy titkos erdő! Ének, beszéd, amit szerte a térben emberi száj zeng, lélek, ujjak, húr,

lelkek raja száll mint köddé-tépett felhő s elzengő foltmadár. Meditáció. - Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát;

a hangok tolonganak minden kis vonal között, milliméterek milliméterein, és minduntalan fölhangzik a fütty - a csúnyahangú rigó füttye, aki a Rádióban lakik. Új fütty és új hang - óh ezek az eltévedt Hangok a térben, melyeket alig megtaláltunk, már újra

elveszítünk, mint egy emléket, - ezek az elszabadult hangok, kik kiszállva messze színházaik kupolái alól, mint elsuhant lelkek, különös halhatatlanságukban valami térbeli örökkévalóságba röpülnek némán, csak egy-egy pillanatra csöngve bele itt-ott egy önfeledt

fülbe, mint egy régholt költő éneke! Óh, halhatatlan hallhatatlan hangok! Most kapj el egyet, hegyi madarász! Madárka! most meg fogom lopni hangod!

Már a pór herold rigószava füttyent - micsoda hercegnének? Üdvözlégy, messze ház zenéje, arany-ének!

Ki vagy s honnan jöttél egy rebbenésre, hogy tündérmód azonnal tovatűnj? Párizs? vagy Berlin? keresnélek, késve: a mozdulat, mely meglelt, messze vitt már

dőre lendületében, mohón, - mint drága bűn kéje illan az éjben. Egy hang tünt el a hallhatatlan hangok

sűrűjében, mint régmult izgalomból anonim emlék, elsülyedt harangok zengése, egy halott fölvillanó szava, s mi megmarad

magányos bús dalomból a forgó ég alatt.