Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak a füszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü gondjait szürcsölgetem.
Árnyékba bújtam egyedül és távol,
de mindenütt utánam jő a nap,
keresve óriás reflektorával
s a kert az ő tükre és kémje csak.
Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,
arany körök cikáznak hangtalan,
míg eltolva az árnyak venyigéit
az egész vad fény súlya rám zuhan.
Mért üldözöl e vádló fényzuhannyal?
Nincsen elég kéjenced s udvarod?
Hagyj elhúzódni sötét poharammal,
ha már ízét elvenni nem birod.
Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:
Emberekre gondolni keserű,
keserű s mégse tudsz gondolni másra
és mégse látod, hogy táncol a fű.
Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s lengve
e fű fölött mint őszi fonalak,
ha szirom esőz és lassan kerengve
aeroplánján utra kel a mag?
Nem törődve az emberek szemével
mely megvet s kezével mely összetép,
ringatózva a füvek ütemével...