Pictor Ignotus

Nagy képtárakban hogyha járok megakad olykor a szemem aranyozott, régi képeken; fakult a szín, tördelt a vászon,

fátyolt kapott a régi arc, s csak annál izgatóbb a rajz, minthogyha három-négy évszázon által egy mély szem nézne rám.

Nézem: ennyi meg ennyi szám... Ki álmodhatta ezt az arcot? mert minden festés álmodás - hiába: nincs ott írva más:

Pictor Ignotus. Szép hercegnőket ismeretlen hagyott Leonardo sokat, titkos mosolyban arcokat,

tájakat titkos fényü ködben; és bársonyok és bársonyég, ember és tenger van elég Carpaccio sok dús színü vásznán;

sok ifjú barna angyalok lázlángu szeme andalog Botticellinél vágyparáznán; de nálad mindnél végtelen

mélyebbet sejt a méla szem, Pictor Ignotus! Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e? Sok büszke régi álmodók

Mózesről Michel-Agnolók és Sybillákról álmodoztak; Pinturicchióé dús világ mesemadár és mesefák;

Mantegna Rómát visszahozta; Crivelli elmerengni hív s arannyal hímez primitív; izgat a régi Cimabue

mint egy bizanti ős talány: de izgatóbb vagy te talán, Pictor Ignotus! Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?

Örömből, búból drága kincs jele e kép és társa nincs. Izgat a régi Cimabue mert neve maradt, műve nem:

neked műved van, névtelen. Mi az a név? Csupán lehellet s embernek mégis mindene: alkot, hogy fennlegyen neve

ősei büszke neve mellett; te alkottál s neved ma sincs és vagy, szegény, mint aki nincs, Pictor Ignotus.

Rokonok vagyunk, régi testvér: miként te cellád rejtekén, rajzolgatok magamban én s csak folytatom, amit te kezdtél,.

Mi vagy te már? Régi földi rög: de akit rajzoltál, örök. Ha én így, mielőtt elesnék, emléket arról hagyhatok,

amit meglátnom adatott, hogy mások is lássák s szeressék, nyugodtan húnyom el szemem, s leszek örökre névtelen

Pictor Ignotus.