Tegnap ércujju fagy csipkedte a fülecskét, ma langyos olvadás csordítja az ereszt, tegnap harapni még éreztem a telecskét s ősz szakállára ma piszkos könyűt ereszt.
Tegnap a sík jegen, melyet ma sár fereszt, víg kedv kergette még a lányt meg a menyecskét, ma öntudatlanul új méla vágy epeszt, mint tavasszal, mikor várjuk bohón a fecskét.
Csepp csepp csepp csepp csepp csepp, ez nem a fecskenóta csepp csepp csepp csepp csepp csepp, az olvadás zenél itt nagy vízi óramű egyhangu mélabúja. Ezer tisztátalan tükörrel annyi tócsa
mocskolja a határt, hogy benne visszafénylik az alkonyra hasadt felleg aranykapúja. A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat, »Ruházzatok fel minket!« kérik a mennyeket.
»Adjatok bő ruhának lobogó lombokat, húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.« A domb görbítve hátát sütkérez a napon és szól: »Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom virágos fák tollával tollas a kalapom.« A fázós öreg föld is új ruhájára vár s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne napanyjához közelebb szállni már s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár. Az erdő hallgatag, nyugosznak a vadak,
lankadt állal hevernek ágyán a hűs avarnak, mit a szelek levernek majd újra felkavarnak.
De most eláll a szél. De most a csönd beszél. De most jőnek a villik. Ó most a lomb se hullik:
alkonyvirág kinyílik, alkonyszalag kinyúlik. Az alkony nyúlik ott s von vékonyabb csikot:
azon egy égi ajtó. Ki tudja, mit nem rejtő? S ó völgy, te mély szakajtó! S titkok teknője, erdő!
A drótcsengő a parkban megszólal lágyan, halkan, mert rázza az őszi szél; zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván fáról a gyenge levél. A drótcsengő a szélbe oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél. Fenn zöld a kapu rácsa, de zörg az év harácsa a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég mert rázza durva vendég, hivatlan északi szél, bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszu gúnyát söpörget, sárga levél. Szerte feketén lapul a gyom
a fűz a kút fölött búsul nagyon. Gyászol a felhő fehér ruhában:
a hold, a szemtelen, hízik javában. Gyom alól szól a tücsökzene.
Este szép igazán a jegenye, nyujtózik égnek de csak hiában -
a hold, a szemtelen, nevet magában. Láttad? Piros kis fellegek fedték imént a fél eget
mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai. De jött a hamvas szürkület, s mindegyik bús lett, szürke lett, mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva szerte száll. És most lejött a csendes éj, s fehér lett újra mind, fehér.
Szerettem rajtuk ezt a színt. De jött egy szél s elvitte mind. Láttad? Megtépte köntösét a felhő,
gyászolva a halott királyt. Ó, eljön! én hiszem, hogy eljő, hiszem - ma este legkivált! (Az est sötét, az ég zilált.)
Megtépte köntösét a felhő, gyászolva a halott királyt.
Cookies on Poetry Cove