Bágyadt ágyban fekszem, fekszem.
Nappal már, de semmi kedvem...
Némán dalolnak lelkemben
paplanom virágai.
Néha egy-egy gépkocsi
az ablakon beszalad
és megtapossa kegyetlen
a szegény virágokat.
Óh jaj, minden csontom fáj!
A virágok alatt alszom,
mint majd egyszer, ha meghaltam.
Kedvesem, mért nem jössz már?
Szedd csokorba a virágot,
mig mindannyi el nem bágyad.
Festve bár, nem élni nőttek
és lelketlen szőtte gyár,
lelkemmel tápláltam őket:
hiszed-e hogy élnek már,
mint egy élő virág-szőnyeg?
s amint hangod vagy kicsi
csibénk csipogásai
érik, mind érezhetőleg
borzolódva emeli
fejét, s örül, mint mezőnek
virágai friss szellőnek...
Szedd hát, szedd csokorba őket
s tedd el nedves reggeli
szemeidnek poharába,
ne viruljanak hiába...
Óh jőjj már, nézd már! Lelkifurdalás
minden virág mit nem lát senki más
s talán ha bűn ma tőlem (amikor
ennyi virágot sem kap a nyomor
s paplana csak ha már nem látja, künn
lesz virágos a temetőn) ha bűn
ma mikor a Természet (jóllehet
ő minden embert egyformán szeret)
legtöbbnek csak a sirját hintheti
virággal - bűn így elmerengeni
mint kinek semmi gondja, ily vakarcs
semmiségen, mint ez a gyári rajz
ma mikor annyi szép és nagy dolog
mint csillagmorzsák, zúzottan forog
az Ürben: oszd meg ezt a bűnt velem
hadd szépítse a bűnt a szerelem.