Örökségem

Ilyenkor szűnidőn járok a vén szobákban, ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában; kályha táblái közt kopogva hull a gipsz s az ócska bútoron kopik a régi ripsz

és minden régi fák dobognak és ropognak, szekrényajtó sohajt, a rossz padlók zokognak, pattog a nagy sifón, sikít a kis fiók, sírnak az ablakon a titkos szélvonók,

mindennek hangja van - milyen csodára vársz még? Harangjátékba kezd, ha lépsz a vén pohárszék, hol néhány csöpp szobor, üvegből a király, s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,

egy száradó bukét emlékül régi táncra, rulett és francia kártyák a pásziánszra (a présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott), falánc mit nagyapám tömlöcben faragott,

s egy gyűdi Mária, fából kivágva, finom üvegbura alatt; s a cifra baldahinon van egy borsszemnyi rés; s ha fény elé vonod, láthatd e résen át a gyűdi templomot.

És a sok ős pohár! apáim szája szítta belőlük nedvedet, hatalmas aqua vita! vadászatról jövén ha meleg és erős szivüknek jólesett a meleg és erős.

A könyvespolcon is ujat sohase kaptál katatva mint gyerek; idei csak a naptár, annak is régi vers zöld hátán zongorál, vers fölött régi kép, erős Komárom, áll.

Van Honvédalbum ott, grammaire és útinapló, regény is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló. Egy régi imakönyv - leválik a kereszt - a belső oldalán áll: Petrus natus est anno millesimo... A latin bibliákra

a padlás pora vár; patkányok foga rágja; de megbecsülve áll a Poésie-kötet, amelybe még anyám másolt be verseket. A tömpe asztalon album ezüst virággal,

fekete alapon, ó fotografiákkal: apák és nagyapák - az őseim! minő sok régi délceg úr, finom szép régi nő. Egy Jókai-regény hősei! sok gavallér,

nálam külömb legény! - sok régimódi gallér, sok régi pantalón: akkor szép új divat: - e sok vadász, ivó, kártyás urak miatt vagyok most koldus én; ezektől örököltem

nem pénzt, de szívemet, amelyet meggyülöltem, nem pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt, aranynál súlyosabb s gyülöltebb aranyészt, amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:

e büszkeséget is, amelybe belevesztem; s e csillogó szemű, szomorú, régi nők szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt, szerelmet, nem fogyót, mindenre, minden ellen

s hogy majd álmok közé tépődjön rossz szerelmem, e hölgyek és urak, e régi emberek sok lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett. Ezért most, őseim! megátkoz unokátok:

ott lenn a sírban is örökre verjen átok s ha csontjaitokat megette már a föld: legyen belőletek minden ami gyülölt, legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,

legyen belőletek váltóknak papirossa, minőre nevetek írtátok annyiszor, legyen belőletek tüdők halála, por és marja lelketek pokolban is az átok

s a szégyen, hogy ilyen - mint én - az unokátok!