Olyan-olyan gazdag voltam: gazdagságommal nem törődtem
Olyan-olyan szomorú voltam: mi hasznom lett volna belőle?
Elástam minden kincsemet mélyre, s mélyebben a mélynél:
fölötte föld és kő és víz és évek és álmok és éjfél.
Elástam minden kincsemet víz alá, könnyek alá,
s ahonnan hajdan kivájtam, kegyetlen kövek alá,
kenyértermő mindennapok fösvény, bús földje alá,
mit csak gyáva eke tár, mely kincset nem talál.
De most tavasz szelei fújnak, és kedvesem biztat
és kezek nyúlnak felém, és szivem is izgat.
Mi lenne ha kincseim újra fölásnám?
Mert erős vagyok én, és gazdagabb mindenki másnál.
(Óh jaj vigyázz, a nagy vizeket kiszabadítani vészes!
Kincsed tán nem is volt arany, csupa rozsdás és penészes
vagy elrabolták azóta, s ha talán meg is találod,
tolvajok ujjnyomatával szennyezve máris utálod.)