Ha most a szobámba nyitnál be, modern fi látnál kicsi gyertyát, hunyó tüzeket nagy könyvet előttem kinyitva heverni s könyvben kerek ósdi görög betüket.
Ha most a szívembe nyitnál be (de nem tudsz) látnád hogy elönti egy ókori báj; s ha képzeletembe jutnál be (de nem jutsz) egy tájra találnál. És ím ez a táj:
Nagy messzire tárva a légszerü tenger, az égemelő viz, a földövező mélyöblü hajóban a tágszivü ember és tiprat a habban nyulánk evező.
Csapkodja a tajték ércszínü sörényét, mint ostor a dacos ló büszke nyakát fönn az arany isten öntözgeti fényét s nincs függöny az égen, nincs partszerü gát.
De a levegőben bodor ködök, aprók gyüldösnek, a kékre ezüst fodorúl; s im távoli foltok, mint távoli taplók gyúldosnak. A távol kék elkomorúl.
S fölgyűlve az égre feszűlve kifekszik a fekete ernyő, súllyal, komoran; bordán habok ingó verése növekszik megcsattan a meny s a zápor lezuhan.
Gályája farán áll a meztelen ember vakúl szeme; duzzadnak durva karok megtágul a kormány és törren a tengely bár törmöli rudját ércgörcsü marok.
És gyenge tutajnak leválik a lécszál mit könnyü gerelyként dobál a vad ár. De íme: sirály jön s a deszka fölé száll: a fehér istennő, Inó e madár.
És lám: uj erő gyűl lankadt idegekben és úszni feszűl a kar izma: tovább! Munkál a tüdő is, mindég melegebben jobban ver a szív is, jobban rug a láb
s mind édesizűbb lesz a sós viz az ajkon és habja nyugodtabb és árja viszás: égadta folyóvíz torkollik a parton hol sárga iszap közt nő kardszerü sás.
Vetődik aléltan, csapzott csunya hajjal, hol marti bokor borul álma fölé s hogy rózsa ujjakkal kivirran a hajnal, szép lányka vet lapdát a cserje közé...
Itt zöld tamariszkot zuzogtat a szellő s barlang küszöbén vet az ár ki csigát; künn messze a vízen kel száz csoda küllő a nagy nap előtt ott nincs partszerü gát.
Cookies on Poetry Cove