Óda a szépségről

Zenét Madonna! mily titkos zenét hallhatsz a lomha földi légen át, hogy minden rebbenésed ütemét annak kövesse s néma dallamát?

Mert kisujjodnak kisebb izromát sem mozgatod, ha nem csodás ütemre s lépésed úgy, mint táncod és imád ünnepi lengés, muzsika a szemre,

mely nagy harmóniát hangol húros szivemre. Szférák zenéje ez! Világzene, mely szép testedben hangszerre talált vagy e természet minden kelleme,

mely ezelőtt az űrben szerteszállt, csillagok közt e drága testre várt, hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse magába gyüjti mind a napsugárt

s a bámuló világ elébe öntse: tevéled élni és csak látni is szerencse. S vajjon e drága test ha sírba omlik s e drága lencse egyszer eltörik

(ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik minden eljut a végső gödörig s az ért gyümölcsöt csúf telek verik); de ami szép volt, a szépség sugára,

a fénysugár kiszáll a légürig s bár emberszem nem láthatá sokára: a sugár megmarad, tán istenek javára. Tán más csillagban boldogabb halandók

felfogják majd utazó zenefényét évezrek multán újra olvasandók bűbájos tested örök költeményét. Ó hadd reméljem más egek reményét,

hová csak akkor ér a fénysugár, mely most hagyván el tested szent edényét már csillagokról csillagokra jár, mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.

A földön képed, szobrod összeomlik, eltörnek s majd a föld is eltörik: ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik, minden eljut a végső gödörig;

de a sugár kiszáll a légürig. Test s lélek meghal: néki nincs halála. Nagy távolok új kincsükül nyerik és csillagokról csillagokra járva

a végtelenbe száll - tán istenek javára.