Mitől lobognak a lámpák?
És a gépek mitől zúgnak?
Fel szoktál-e nézni néha,
hol a hosszú drótok búgnak?
Úgy tetszik, hogy értem olykor
- úgy jön olykor, mint az álom -
hogy a zúgó sodronyokban
mit beszél a villanyáram:
Hajdan aki szabad órjás
fenn a felhőkben dörögtem,
mostan rabként gépet hajtok;
surranok e dróterekben.
Surranok a selymes ércen,
érben holt vér, vérben rab láz:
jaj az efemér embernek,
aki engem drótba zabláz.
Jaj a rám szálló madárnak:
szárnyat ejtve fog lehullni;
jaj az efemér embernek,
aki hozzám merne nyúlni.
Surranok a szabad légben
félelmesen, bárha szolga:
tudjon nekem szót fogadni,
aki nékem parancsolna.
Télen sodronyom ezüstös
zúzmarával kivirágzik;
nyáron a nap gyilkos fénye
gyilkos drótjaimon játszik.
Minden gyilkol ami fényes,
anélkül hogy maga veszne:
így a nap és így a villany...
így a kard és így az eszme.
Így a város forró lelke,
melyet titánteste zabláz:
ezer vékony idegszálban
csupa zárt hő, csupa rab láz.
Mennyi erő feszül bennem
s mozdulatlan drótban rángok -
csak forogjatok ti gépek
és lobogjatok ti lángok!