Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még a malac se visít. Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg. Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közelét. Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres sínekre merengni. Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, forran a forradalom?
hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt; hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő.
Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy; jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt, mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét! Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne, s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál: minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: »Jogok gyáva barátja, remegj!«
Másnak: »Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.« Másnak: »Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedet!«
Mindnek: »Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.«
Cookies on Poetry Cove