Magamról

Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem, szememet tépve, (e parányi gyomrot, amelybe annyi fényt mohón föl-ettem), míg vére könnyé édesedve omlott.

Rossz végzet tölté fürtömet tömötté, mert szomszéd szemek szögletes-zömökké nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem, s nemes-rohadni napmagányt szerettem. -

No s megvagyok már. Lettem ami lettem. Az Isten sem változtat rajta többé. S e zord napokban, mikor olyan olcsó a lélek s törik, ki hajolni nem tud,

s mint sok halottnak már külön koporsó, sok élőnek már külön élet nem jut, csak népbe-hadba; míg a drága korsó (a test) zuhanva, drága bora nem fut

szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó csöppjét is elnyeli egy végtelen kut; mi lesz az én lelkemmel? Szerte folysz, ó, lélek, az ég ürébe? vagy a kertet

trágyázni, földbe, mint katona vére? (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó, vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket, és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)

Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem; özvegyül megmaradsz a szörnyü másnap és lész eggyel több lámpa a sötétben, egy fájó idege a pusztulásnak.

Égésed fáj csak, de fájásod égjen, ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak, és hogy sötét van, hirdesd a sötétben, s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

Légy élő kínja a levágott karnak, égő emléke annyi régi fénynek, miket kioltanak e vak fuvalmak. És majd ha újra ébrednek a fények,

s lengetlen az emberség tiszta lángja, akkor majd elpihenhetsz gyenge lámpa