Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.
Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?