Kútban

Gondoljátok-e, mi van a kútban, kút fenekén és kút közepén: tudnám bár, mint egykor tudtam, elmesélhetném.

Törpék, azt hiszem, élnek a mélyén, csupa Hüvelyk Matyi, törpe nép: apró szemük áthatol éjén, vékony lábuk a vízre lép.

Vékony lábuk a vízre lép, mint csámpás csápu, kaszás bogáré, férfiuk rút és hölgyük szép, mint megannyi picinyke vízi királyné.

Kemény nekik a víz, áthatolatlan fekete fényű gyémántpadló, rajta királyukat árnyfogatban, könnyü fogatban húzza hat ló.

Magas nekik egük, a fekete ég. Apró szakadékok, hulló kövi réteg. Tudósaik azt rég kiméricselék, hogy meddig a víz, a gyémántsima rétek.

Mert vízbe helyenként betorkol a föld és ott van a vég, mélyrejtélyü határ a kaputlan fal s alagutlan töltés végnélküli vak akadály.

Végnélküli vak akadály, mint minekünk az üres levegő (bár szállni kivánnánk, mint a madár, mint a fecske, a fönt lebegő).

Fal, fal, csupa fal, csupa fal, csupa fal... (A világnak lehet-e vége?) Igy él a sötétben vén és fiatal a sötétség picike népe.

Jön néha a kútvödör - ó csupa rémség! Reng a víz attól, loccsan az ár; inti is az unokákat a vénség: »Amerre a kútvödör, arra ne járj!«

Igy élnek a vízen, légpalotákban, míg össze nem omlik a kút és minden e törpe világban még nagyobb sötétbe jut.

A földfalak akkor egymásra omolnak, a nyilás helyére a csorda lép s eltűnik, mintha nem is lett volna az emberi szem nem látta nép.