Óh züllött társ! e fosztott élet
fájáról leesett levél,
száraz levél,
hányat hány-vet ma fajtádból a szél!
Összezsugorít, mint a levelet
és végiggörget járdáink felett,
míg, egyformára festve, a nyomor
csukaszürkéjét adja rád a por,
hogy seregében holtig megmaradj.
Mi köt még? mily illem? miért nem
dobod le szennyes rongyaid,
bőrig-húsig?
Akkor talán majd, mint a hajdani
királyt aki koldusnak öltözött
és elveszett a koldusok között
mihelyt ruháit levetette mind
s meztelen állt, fölismerték megint:
úgy ismersz rá te is magadra, hogy ki vagy!