(Kinzott kutyák a klinikákon, vonitó szegény lelkek,
kamráról kamrára zárva...) A Föld véres börtönében
szétzárt testvéreid jaját hallgatod e csöndes éjben,
tenmagad partjain állva, és lenn megindult a jég már,
lassan huz zengve, ropogva, különös meleg szellők
hajtják, hasadó hangjára felelnek a szerte jajok.
Hajolj lelked korlátja fölé, nézz le a zajló mederre,
hogy usznak és huznak a mélység táblái fulladva, törten,
minden tör, árad, szédül, ki tudja, mit visz, mit nem visz?
Olykor mint fehér szüzet, valamelyik törékeny táblán
egy lengő alakot látsz tovacsuszni, kétségbeesve
int feléd, és már messze száll, meginog, elmerül.
Nyomában az irgalmatlan ár dandára tolong sürüen
egymásra nyomva tördelt jegeit, pajzs pajzs hátán
végtelen had vonulása veszélyes, idegen ég alatt.