Most a szabad ég alatt lakom s holdak forognak, nőnek, fogynak, és mindig nyitva az ablakom.
S az Ég már olyan is lett nekem, mint a szoba fala, melyet alig lát meg, aki benne lakik: kék meztelensége hitvesem.
Igy a messzeség, mint szokott és kopott varázs, lassankint elveszik; de annál jobban isszák a közelit szemeim, e kéjenc mikroszkópok,
kiskutyák játékát, csupa-báj hempergőzésükkel a pad alatt, s az ijedt ágra csöppent madarat, sőt amint ráng a röpülő bogár
valami láthatatlan gumiszálon. - Igy ráng lelkem is úntalan, pedig neki is szárnya van, s kitárva az ablak, hogy messzeszálljon...
Vagy bujócskázik csöpp füleid labirintusában, édes, mérve e végtelen-véges kanyargás rózsaszín üreit,
s ha néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett, követve valami kék eret, nem jut messze: szemedbe esik,
s onnan nincs szabadulás! Lelkedre tapad: s eped és apad, és fáj és fájat, és vásat és vás,
s összefogóznak, mint két fulladók, kik néha lihegnek: Eressz el! s néha sziszegnek: Vessz el! s ölelésük csak annál tapadóbb,
míg menekvésért esdve mindaketten e bűvös körből: -»Nézd, a pad alatt kis kutyád...!« - mondjuk. »Nézd, a madarat...!« - S nézzük szomjasan és csüggedetten.
Óh kedvesem, még meddig fojtogat e tagadott, nagy, sivatag szomj? Lélek vagy te is, asszony! Szemedben látom a kínokat.
Meddig kacag még kitárt ablakunk, mint messze tenger az örvény-fogta szerencsétlen ember vergődésén? E csöpp forgóban rab vagyunk.
Óh kedvesem! fölöttünk csillagok kerengnek, kikre nem figyelünk. És hangok hívnak: gyerünk! Millió testvér várja a rabot.
Óh kedvesem, ez a nagy szabad Ég üresebb, mint a börtön; s lásd, napjaim már oly hiába töltöm, mint ha, bús fogoly, pókokkal játszanék.
Perceink mint homokszemek peregnek: megöl a homok, ha még süppedünk! Nyujtsuk segítségért kezünk az Istennek vagy az embereknek!
Cookies on Poetry Cove