A rossz szellemtől megszállt szép leány az ágyban fekszik és vacogva reszket; ifjú barát mellette, halovány, exorcizálva hányja a keresztet.
A pajkos úrfi egy zúgban kacag, vakít nyakán a fodros csipkegallér. Bőg a vénasszony: »Egy misét, Jakab! Többet ér az üdvöség, mint a tallér!«
Káromkodik a gazda s nem felel (Phü! mennyi baj: szárazság, sáska, patkány...) - Ottfön az égen nagy nap ünnepel. S a kövér kandur nyujtózik a padkán
A gonosz úrfi esztelen kacag. A barát arca lángol ijedt tűzzel: a rossz szellem szerelmes szavakat, vad szavakat mondat a gyenge szűzzel.
Vasárnap napja hullt az udvaron magányos asszony ült a pitvaron. Künn minden árnyék fénnyel volt lyukas szeletlen rekkent a szőllőlugas
s oly búsan csüggtek rózsák, dáhliák, mint Krisztus sírjánál a Máriák. A patakot is látni lehetett a patakban nem sok víz lehetett
könnyért epedt a lomb a bokrokon, mint temetés napján a sok rokon. Az asszony szíve halkan, únva vert a toronyóra zengve ráfelelt:
bút vert az asszony szíve, bús magányt, a toronyóra álmos délutánt. Ó örök őrlő, szomorú malom! Városban bánat, falun únalom.
Ó hogy áthevül minden vánkos itt s minden pongyola lekivánkozik a mellről, mint virágról a szirom! és kéjbe kókkad minden liliom!
A kert alélt, az asszony ásitott, szellők se borzolták a pázsitot. Az asszony fölött az únt óra tellt s eszmélet nélkül lihegett a kert,
mivel az Isten forrón rálehelt.
Cookies on Poetry Cove