Jön, hozzám nyúl, kezemen szorít,
csügg rajtam, mint nyűgös ismerős,
nyakamra ül, untat, elborít,
akárhová megyek, megelőz,
bármivel mulatok, szomorít
a vérszegény, hideg kezü ősz.
Sevilla, Madrid, Valladolid
nem zengi fülembe a rímet,
a rendest, édeset, egykorit.
Óh testvérek! mi láttuk a Rémet,
amelytől minden rím odafut,
ahova hajdan a bűvös gímet
űzték tünni az ős fiúk:
akik, meglelve a kincses Krímet,
nem lettek azért tüntén szomorúbb.
Ismered a hajszát, balga vadász,
mely téged is új s új tájra hív,
nyugatra örökké, más és más
Hispániákba, s alélva vív
a csoda után, mely ködbe vész,
amikor kilőve minden ív.
Óh jaj, mi is űztük, űztük tüntig
a gímet, a rímet, az egykorit:
de micsoda uj Krímet leltünk itt,
ahova eloszló árnya vitt?
Útban fog az ősz most, balga darvak,
hidege lankaszt, köde borít,
s lassan a Semmi egébe olvad
Sevilla, Madrid, Valladolid.