Mint aki egy zordon, fantasztikus regényt él: betegen szunnyadtál s száz év mulva ébredtél...
Óh szomjas borzadás, érthetetlen hatalmak! Amíg te aludtál, isteneid meghaltak.
Ki jósolhatja meg, amit az Idő terem? Más a nyelv, a szív, más talán a szerelem.
Nincs is tán szerelem - tömegek és masinák. Párok helyett falkák vannak, nem is emberi világ.
Mégis a Regény fia büszke, remeg, kiváncsi, mert ki másnak adatott százada holnapját látni
emberszemmel s ésszel századot századhoz mérve, az Emberpálya ivét több nyomig elkisérve,
évek ákombákját mohón betűzve, lesve s egy magnyi cél vagy értelem csillanását repesve,
s bár riadt és félszeg, mégis kissé gőgösen hordva a Mult titkát az új nép közt idegen...
(Óh két kard, egy akol! védett, szabad életek! Ezervirágu kert! ezerhangu koncertek!...)
Mint aki egy zordon fantasztikus regényt él: iszonyút zuhantál, s nagy káoszban ébredtél.
Véres lábbal gázolsz az új idők gaza közt, lépni is alig tudsz a sok fojtó inda közt.
De, mint szűz, új földre messze kertből jött kertész, a veszélyes sürűbe szemed kandi gőggel néz.
Nincs itt virág, s ha van, elfojtva, lihegve küzd maga se tudva tövét, s mit tehet a kertész, ha nem Isten?
De te látod, érzed burjánban is a nemes csirát, elfajzást, csökevényt, s mohón ámulsz: mivé lesz?
Talán kivedlik a gazból, s gazdagabban újra kiszökken, önnön pór trágyáján megedzve és százszor szebben.
Szeretnél meghúzódni egy kis szabad helyen, távol: boldog, ki egy csöpp virágot kiválaszt, megment, fölápol.
Vagy szeretnél lángot vetni már e rengetegbe, mint megromlott mezőt javítják, fölégetve,
hogy elporlott erején új, szeplőtlen flóra teremjen. - Az Űr főniksze e föld - s tán így tesz a kertész, ha Isten.
Cookies on Poetry Cove