Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha nem hallott verseket ma, múzsák papja, erős fiatal füleknek .
Nézz fel az égre: barna cigány ködök - nézz szét a vízen: fürge fehér habok örök cseréjükért hálásak halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog főnix-világunk. Igy nem is él soha, mi soha meg nem halt. Halálnak köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint csobogó patak s »nem lépsz be kétszer egy patakba«, így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új, a régi eszme váltson ezer köpenyt, s a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily mértéken zengte a megelégedést, hadd dalljam rajt ma himnuszát én a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint hegyi záporár, hullámtörés, lavina, láva s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét, elégeld már meg a megelégedést, légy könnyű, mint a hab s a felhő, mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény ne nyomja lelked járomunott nyakát: törékeny bár, tengerre termett, hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a rejtett erőkhöz, melyek a változás százszínű, soha el nem kapcsolt kúsza kerek koszorúját fonják.
Cookies on Poetry Cove