Imre herceg

Régi jámbor herceg, ki valál a vad hullám szennyes hátán szelíd fehér hab, kiben tükröt lelt a Tenger Csillaga, nézz mennyekből, megcsúfolt rokonságodra,

mert ma is, levágva orrunk és fülünk, koldulunk és árván kárveszékelünk, mint ama gyászhírű balga magyarok s bosszuszóval átkozzuk vesszős Nyugatot,

holott István atyád, első szent király nem átkot, nem bosszut rendelt és kivánt, hanem bölcs alázat hűvös fürdejét, mosni a kudarcbatört magyar láz fejét.

Azért lettél köztünk példa és rege, Imre, szent alázat édes gyermeke. Neved is, neved már, Henrik, Enricus, alázat bélyege volt, óh Emericus!

Német nevet hordtál és hordtál görög keresztet a bő bús magyar üng fölött, s nem röpködött üngöd, lefogta nehéz láncával a Kereszt, mint bölcs szemérmü kéz.

Szárnycsukva a rabló ős madár Turul ember-alázatot s illemet tanult, hogy, mint atyád hagyta, az Egyház elé hullván, amely Krisztusban minden emberé.

Ispánokat egyként és vitézeket megbecsülnél minden jóembereket, mivel minden ember Istennek fia s csak az alázatosság nyugodt glória.

Igy oktatott István, és hogy országod ereje, ha így téssz, lészen istápod, de ha konok gőggel ülsz nyakára, csak veszedelmet szignáland királyságodnak.

S megfogant a bölcs mag s mondják szent atyád látta éjjel cellád fal-résein át hogy (két gyertya mellett, fejedelmi sarj) imádtad a Keresztet, térdeplő magyar!

Emese parázna, gőgös madarát megtagadtad a test tirannus sarát. Görög császár lánya, szüz menyasszonyod, oldaladnál térdepelt, zsoltárt olvasott.

Mint fiatal orcád tejjel-vérrel folyt, lelked is tej és vér Kánaánja volt. Szelidséged harcnál győzedelmesebb, jég szemérmed világi tüznél tüzesebb.

S mint a régi pásztor Páfusz szigeten, akibe szerelmes volt a Szerelem, úgy haltál, Adonis! s duhaj Kan fehér fogairól csepegett a szüzpiros vér.