Egy római, kilépve Liviusból, nagy, méltóságos, szónokló alak, vas ércből látszik és nem lanyha husból előttem lassú léptekkel halad.
Parancsot oszt; s a vértanúk a guzsból jajgatnak, mint a téli madarak. Én térdelek; s szól a pribék: »Ne guzsgolj!« S int kínom, pálmám és az égi lak.
De jaj! nem merek a kínpadra hágni kész inkább Divus Augustust imádni és eskümért már jön a botos augur. Egy kört csinál: Procul este profani!
S míg morganak unalmas babonái ó, holt Athén! neved szivembe jajdul. Egy mozipark, egy pompás mozipark fenyvek, veranda és az éji fény,
mely elsikamlik a lépcsők kövén; egy rács, amelyet markol durva mark: a betörőé; hág a durva sark nyomát a fehér kőre letevén;
egy rándulás - és feltünik a vén fej: szántott homlok, vad szem, görcsös ajk... Egy mozipark, egy pompás mozipark. Benn a villában a kisasszony alszik
és szerteszéjjel szunnyad annyi rét. Csodás nyugalmu éjjel. És a halk, sík vászonégen végig szinte halszik a tücsök, hogy bezengi a cserét.
Ihol ama híres gróf Listius László írtam krónikámat, magyarokért gyászló, ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló, fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az virtus? Plutó országában elhallgat az ritmus. Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus ragyog örökkétig, égi amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan megsirattam, hogy a Krisztus igaz utait elhagytam. Hóhér fene marka fenyeget most engem. Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az leszen bírája, akinek adósa. - Könyörögj érettem lybanoni rózsa! Egy furcsa vidéken bolygok és lengetem árva sarlóm
hol minden epedve boldog a nagy nők hevernek a tarlón. Ezek a nők nem is élnek, e madarak sohse szállnak,
e szél csak szele a szélnek, ez árny csak árnya az árnynak. Egy furcsa vidéken élek, amelynek a hold a napja,
amelynek teste a lélek és lege a semmi habja. Folyóvize léghabáram, puha földje álompárna,
amelynek élete álom, s maga a halál az álma. Ezen a furcsa vidéken csöndnek hívják a szerelmet
felhők hevernek az égen a mezőn nők, nők hevernek, lelked puha csókkal hintik testedbe halkan omolnak,
mély, mély ölük neve: mindig, sötét ajkuk neve: holnap. Olyan csöndes előkelő utcák, annyi kedves, nemes villaház:
itt a hintót még paripák húzzák itt a pénzes nyugalom tanyáz itt az úri elvonult családok bubusgatják gyermekeiket
ha a várost tengernek mondjátok ez egy békés árnyas kis sziget. Tél van most. A hófehér falombok ciframintás stukkatur plafon
udvarokban hófehér galambok ugrálnak a hófehér havon. Vaskapukon zuzmarával mintáz a finom fagy - efemér relíf
fenn az égen pelyhes dunnán hintáz egy fehérbundájú friss, naiv tizenkétesztendős gyermekangyal dunna közül néha lekacsint
(szeme huncut, félig húnyt és kancsal) s a csöppke kis leánynak leint kit az utcán, kapu előtt, gondos melegen felöltöztetve lát
zsinoron vezetni egy bozontos hosszúszőrü nagy fehér kutyát. Csavargók csavarogva ketten a fákat nézik a ligetben.
S búsan az egyik mondja: »Pajtás, az én életem sárga hajtás.« S a másik szól: »Hordtam a zsákot és minden zsák nyakamra hágott.«
Csavargók csavarogva ketten hintókat látnak a ligetben. S búsan az egyik mondja: »Pajtás az én életem lassu hajtás.«
S a másik szól: »Hordtam a zsákot ki könnyü volt, előmbe vágott.« Csavargók csavarogva ketten lányokat lesnek a ligetben.
S búsan az egyik mondja: »Pajtás az én életem rossz ohajtás.« S a másik szól: »Hordtam a zsákot mért is szeretem e világot?«
Nézd! Áll valami óriási bál egy táncos örvény szíveket cibál. Illatos felhők nyúlnak szerteszét: bugyborgó zene, csiklandó beszéd.
A nagy zajtól hunyorgnak fényszemek, sugarak pántlikái rengenek. S a nagy fénytől mint ázott angyalok, vakulnak és fakulnak a dalok.
Tenger a fény itt és a zene szél s a vidám világ vihar és veszély.
Cookies on Poetry Cove