Cica, kályha, és minden dorombolók lelkemmel együtt, mely ma szintén dorombol: csöndes társaság. Mint őr a toronyból nézek az égre, honnan az eső lába lóg,
lóg, lóg, az utca fölött, mely oly sivár, mióta a bölcs tanács kivágatta az akácokat, melyeknek részeg illatából valamit még most is érzek
lelkemnek bolyhai közt... A köd mint szürke rács, rács, rács hull le súlyosan, mint hulltak ama leereszthető kapurácsok zord korok börtönváraiban - ámbár
kell-e zordabb, mint e mái? S a bérci várnál nem búsabb-e e lapos város, hol szürke kő, kő, kő, kő közt dobog az élet meleg húsa - csupabél
gyümölcske, puhán, kemény héjakban - (óh távoli édes, mit csinálsz te most?) - A cica keres valamit: éhes: csöpp hús és húst akar... Óh hús, hús! Ami él, él, él,
te vagy mindennek kincse és szövete. Te gyümölcs és ajak! Húsok! különös szigetek! Ez a cica s én magam s a távoli édes meleg oáz: kedvesem teste, kire szívem éhes: hús, hús, eleven hús! világnak magva, mag,
mag, mag, mag, plánta, fa, erdő és folyó! jövőbe folyva e bús kőpartok közt - (S mi szétfeccsent kis húshullámok! éhes cicám!); hús! hús! Gyönyör és erő fő Fókusza! édes
és rettenetes! önmagad fia és tápláléka! hús, hús, hús, sejtektől kezdve és geológiai korszakokon át e kis szobáig, hol most vágyad dorombol
s kinéz az ablakon, mint rab a toronyból s csak kőre lát, csak hideg kőre lát... Hús, hús, eleven hús! világ fókusa! Te minden anyagnak magva, virtusa!
Óh, gyönyörök mélye! Óh! erők csúcsa! Tápláló és táplált! malom és buza! Sárból istenségig eredett kusza folyam! Élet egy és ezer grádusa!
Magad szeretője! Magad gyilkosa Puszták oroszlánja! Erdők mókusa! Emberi hús, lélek fészke, vánkosa! Óh, jaj, emberi hús! mennyi harc vasa
vágott melegedbe, hasztalan tusa keresztre feszített véres Krisztusa! Kit tápláltál avval, kínok torkosa? Inkább gyönyöröknek légy játékosa,
gondok nyugtatója, vágyak orvosa, szeretetnek ágya, létnek csókosa, hús, hús, eleven hús, kedvesem husa!
Cookies on Poetry Cove