Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a ház,
de én mordan ülök benne, mint Jerémiás.
Hozza postámat a posta. Ujság és levél
mintha mind olyanról szólna, aki rég nem él.
Hol a sok netán és hátha? Meghalt a jelen,
s ami hír fülembe ér, mind csak történelem.
Elsüllyedt a világ és nem maradt élve más:
dombon ül s fejet csóvál a mord Jerémiás.
Eltüntek és elsüllyedtek, s talán így a jobb:
míg itt voltak, kínzóbb volt hogy egyedül vagyok.
Hozza postámat a posta: mennyi hír, divat!
Engem nem visznek magukkal, föl nem oldanak.
Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott:
akként élek mint akik már Változatlanok.
S mordan nézem hogy köröttem a vak élet hal,
mint egy holt próféta, kit már senki úgyse hall.
Mint a nyiltszemű halottak, kiket régidőn
barbár törzsük künnhagyott a nyájas dombtetőn.
Hozza postámat a posta: mennyi rossz madár!
Be jó hogy csőrük csapása egy cseppet se fáj!