Hanton, dombon, dombvidéken jártam,
halmon, hegyen, hegytetőkön álltam,
s amit láttam, most, amit csak láttam,
hallja meg a világ: elkiáltom:
hantot láttam, napsütött mezőket,
halmot láttam, hegyet, hegytetőket,
és csatornát, csillogó folyókat
szántóföldet, erdőt, legelőket.
S zöld hegyeken láttam barna várat
tarka mezőn szürke várost, gyárat
napot bujni sötét folyosókat
csöndes folyón püffögő hajókat.
Tiszta folyó fölött kormos füstöt
s fönn ragyogni földből jött ezüstöt
napon égni sok aszú kalangyát
s piszkos embert nyüzsgeni mint hangyát.
S van miért ha gondolkozni kezdtem,
értheted hogy értelmét kerestem:
mi lehet a célja-vége ennek,
ez eleven, tarka végtelennek?
De már félek, nincsen célja semmi
célja lenne legalább pihenni.
De már félek, nincsen semmi vége
nincsen a szívemnek menedéke.