Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi
borús szobámban szerteúsztanak,
s örök baját fajának únva, régi
szavakba hangol új panaszt:
hogy annyi erő kárba veszni látszik,
elköltve annyi kincs és szív
hogy valami mindég hiányzik,
miként dalunkba félig rím a rím;
hogy ég tüzünk, és nincs szem aki nézze;
hogy lévén, nem vagyunk;
hogy jajt kiáltunk, s senki sem vesz észre,
s nem is siratva, nyomtalan halunk;
hogy aki szánja véres, bús kinunkat,
kerek világon nincs rokon;
futunk, s eb rágja roskadó inunkat,
ledőlünk árokpartokon
és hagynak ott rohadni,
magunkban, mint a holt ebet,
hátuk mögött, temetlenül maradni,
s nem sejtik, bennünk mennyit vesztenek,
s nem sejtik, mennyi szív és mennyi kincs,
erőnek kincse, félrerúgva durván,
hiába vártunk benned, tűrt bilincs,
hiába lázadtunk -
(nem birom tovább!)