A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be
az égi flanellba:
az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bús tavaszt várják
szabadon vagy kertben.
Milyen szép lehet most ottkünn a mezőkön
elveszni nyomtalan;
bújdosni, mint aki maga van a földön,
az Ürben maga van
s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,
elsüllyed a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
mint a szomszéd csillag.
Ott még felröpülne különös madaram
a fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
hogy tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
dalt töredez halkan;
elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme
rongy az utcazajban.
Ó szegény madárhang! hogy leng száll és szakad
minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad
gondok kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
mint a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,
s egyedül, bolyogjak?