Füst és korom, megtorlik a Vád
feje körül, aki fáklyával megy
ilyen fulladt, szűk pincéken át.
Maró füst és keserű korom:
óh, be gonosz levegőt kell színom
bújkáló bús magyar útamon!
Megvakít, rág, bénít, töm, tapad.
Látjátok még lángom? Én nem látom,
csak a füstöt, ami visszacsap.
És már mindent elvet undorom...
Híg madarak szárnya hull szememre:
hull a híg, lágy, loncsos, langy korom.
Különös álarcosként halok
s úntan fogják képemet föltárni
a morc hullamosó századok,
kiknek arca csak akként derül,
mint a kapzsi archeológ arca,
ha a múmiából kincs kerül.
Ami kincseimben legcsudább,
ők lelik meg, mert ti eldobtátok,
mint a gyermek az almacsutát.
Árva, kemény, nedvtelen csutak:
mégis benne minden nedvek anyja,
a jövőnek szórt morzsa, a Mag.