Haragszik és dúl-fúl az Isten vagy csak talán alszik az égben, aluszik vagy halott is épen - ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban: akit föl nem ver annyi ágyú, rezzenti-é gyenge sírástok? És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull hanggal sírjatok föl az égre, sírjatok irgalmatlanul: ne oly édesen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor, ne mint a régi Niobék: hanem parttalan mint az árvíz, sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget, tüzet sírjatok mint a láva! A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, de érdemes-e félni még? és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban vadak asszonyai, vadakká
imuljatok őrjítő, őrült imában! És ha hasztalan ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani-érdemes alvó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő házban - a süket Istenét! Süket! Süket!... Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten! Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását. Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt: minden süket, földben, Istenben csak az ember szakadt ki a süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon, Isten férgének, viszkető nyüzsgésre, fájni - mert ami nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!
Cookies on Poetry Cove