Mint zöld nagy szájak, mint falánk virágok,
tárul két szeme hirtelen,
mélyen, nedvesen, titkosan.
Arcát ugy issza át a vér,
mintha arany piskótát borba mártasz.
Teste még ismeretlen,
mint Afrika;
oly szüz, oly forró, oly veszélyes.
De lelke még
sokkalta ismeretlenebb,
mint a föld vad tüzében születő új elem,
s szomjuságában oly sötét s tudatlan,
mint a pogányok lelke volt, amely
vakon várta nem-ismert Krisztusát.
Óh Megváltó! miért nem csókolod
homlokon őt, mint régi sok apácát,
hogy rejtelmes ajkadtól égő
homloka újra hűs legyen s fehér
s szájad lehelletében nyugtalan
lángja biztos és egyenes sugárként
lenghessen ég felé, mely minden láng hazája?