Fáradtság

Ki a Betűk veszélyes menetét vezeted e labirint papiron, hol se jel, se korlát s régi nevedet már restelled ihlető Véletlen ingyen

hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók ujját dajkálja: minden mozdulat anyja vagy és cinkos sugója e föld forgó-színén. Te diktálod azt a

lihegtető, rosszvégű és kegyetlen regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott vagy siratott sugalmad söpri el vagy hozza helyre mit a siket Ész

homlokunk padlásszobájában ülve értetlenül kitervelt. Belzebub és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén

vakok legyünk; vagy bokros őrület paripáján röpítesz ismeretlen élet-tájakra. Engem is milyen tájakra vittél, mily sohase-vélt

szökéseket büvöltél inaimba, mily lengésekre lökted rest karom, hogy magamnak látvány és csoda lett amint nehéz zászlókat gyenge ujjal

vagy a váratlan kedves társ kezét hirtelen megszorítva, életet s jövőt pecsételt. És kiállitottál világ elé, magasba, s ajkaimra

oly szókat adtál, hogy álmodva sem mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz ébredve és vénen és meredélyek fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,

amint susogó hangod távolodni s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még, maradj velem - vagy menj, veszélyes angyal, menj, hadd pihenjek, itt az este már!

Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett lelkem köré a puha nyugalom óvó kendőit. Minden mozdulat ledobja egy fátylunkat, mind leleplez

új meg új pőreséggel. Engem is addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre meztelenebbül állok itt - de ez nem a boldog bujaság diadalmas

meztelensége már, hanem a gyertyás korbácsos üngös penitencia szégyenkező és fájó hősisége.