A szelek istene lelket lehelt a fákba,
nézd mint vonaglanak kínjukban most a fák:
borzadó tagjaik’ a szürke légbe mártva
sivítván tépdesik zord lombjuk torz haját.
Ó a fák élete! egy helybe kötve élni!
hiába vágyni föl! nyúlni a nap felé!
megunt gyökereken, miket nincs mód kitépni,
hiába nőni a szomszéd cserjék fölé!
És únott nedveket a régi földből színi,
vagy várni hév nyaron a bús menny záporát:
majd fájni a napon és mozdulni se bírni,
majd sírni szüntelen sok szeles éjen át.
Lenni tehetetlenül kényszerűen türelmes,
míg törzshöz dörzsöli hátát minden tinó,
megmász minden gyerek, megvág minden szerelmes,
fészket dob a suhanc, ágat harap a ló.
Vagy állni hegytetőn, egy szálban mint sudárfa,
melyet minden kerül, csak egy nem: a vihar,
túlélni mennykövet, korhadni szútól rágva;
ez a fa élete s mily hosszu, míg kihal.