Szenvedélyes szenvedély korcsolyája lelkem. Nem kerülém el, ami elkerülhetetlen. Szenvedély, ó szenvedély, könnyű heved oly vad: hogy kopik a korcsolya és a jég hogy olvad!
Vers, te másfelé röpülj, menekülj a vésztől, nyugodalmas képeket, régi kort igézz föl. Légy te búm-feledtető, légy te nekem Léthe: kinek éber gondja kín, dalban újul léte.
Áll-e a nagy uszoda, közepén a parknak, melyet nyáron oly poros akácok takartak, mely tavasszal poshadón, pocsolyával telten kushadt túl kórházon és túl temetőkerten?
- Messze messze sík terül, hol a káplár sort hív, messze fontos négy torony, minaret és boltív; messze füstölgő Mecsek zöld teteje újít, szemnek nyújtva legalább üde koszorúit.
Idele csak fülledés, semmi hegyi érzet, zöld hínár, por s némi bűz ködli az egészet. Szivárványszinű hínár s füst, a gyárak füstje, korhadt bűrü sík moha, pókháló ezüstje,
roncshid színjátszó moha s gőz, a gázgyár gőze, némi forró várospor s bűz, a bőrgyár bűze. A vasútról szénszag is, s füttye fájó hangja - délbe közbe kondul a dóm komoly harangja.
Messze messze sík terül, oly unalmas, álmos - s fuj, milyen nép jár ide, parkhoz és hinárhoz, nappal ahol dong a dú, este zenél béka: - fuj, milyen nép jár ide, mindenfajta léha
sok csavargó, naplopó, hasztalan és renyhe. Munkátalan munkásnak e hely ím az enyhe. Sok botor hajléktalan, sok iszákos vérarc, s nappal akit idehajt gyomorűr és bérharc.
Itt veszekvés, esküvés, káromlás a káron s buta restség búj, unott napközötti álom, éh bendő fúr forrt füvet, feje tök-felejtve s szesznyomos pofák zsirült kalap alatt rejtve.
Itt a pajkos utcamag, s nyúl a gumipuska: ostornyél-íj, zsinegöv, s tolltok övön puzdra. Itt sok izgató beszéd, tolvajcsere s osztály - s este ronda vágyakkal rohad ez a rossz táj.
Színe kopott, embere s nyelve céda, tarka - nyom is csupa csupasz ujj s ferde cipő sarka. D. e. 8-11. nőknek, 11-12. férfiaknak.
Úgy - de nyári délelőtt, ha a nap tekinteti azt, mi máskor undok is, kedvesen kellemteti, s halavány diákot és karcsú iskolásleányt pár porülte zöld levél bájol erdőség gyanánt
s serdülő szíven, melyet már egy új bú lágyogat, költ a durván buja táj fínoman-rossz vágyakat: ekkor e ligetben is más nyom hajtja a gyomot ekkor kap szegény liget néha mégis más nyomot:
könnyű kis cipő nyomát, melyen télen korcsolya, kis cipőét, mely nem lát tegnapos sárt, port soha. S lám: a kényes úrleány és az álmosléptü bonne kezüket cserélik a könnyü fürdőkalapon,
lanyha lánykacsót, amely nem tud gépet hajtani s egy fínom tenniszverőt lusta nyugton tartani. S lábuk szinte támolyog, míg a kusza gondolat, milyet nyár költ és növés, isten tudja hol mulat -
ó ha szappan, mint biborpattanásos arcokon, tisztasággal győzne e léha elmeharcokon, melyeket e buja hely boldog lanyhaságba nyujt! Belül a medence már kosztümöktől kivirult
s zaj, sikoly, habloccsanás, hallik a faház mögül... S ó, a drága ifjúság! sok suhanc körébe gyűl: úri, disztingvált suhanc, akin már kemény a gallér, kis fiú, de nagy betyár, eldédelgetett gavallér.
Mindjárt ők fürődnek itt, addig órájukra várnak s míg a hölgyek végezik, mit csinálnak? Kukucsálnak. Ó, a korhadó faház s ezer áldott hasadéka! ó, a reteszes kabin! ó, az ifjú vér játéka!
ó, az áruló kabin s alkalom, a vágynak atyja! ó, a titkos formales ezer édes új adatja! ó, a tilos formales! báj amely enyész a nyárral! ó, e benyomástavasz, bő virággal, tele sárral!
mennyi harc csírája kél, tavasz gyüjt avart a télnek s szenvedélyes szenvedély korcsolyája lesz a lélek. Vers, te másfelé repülj, menekülj a vésztől, enyhe percet, hűs habot, lágy vizet igézz föl.
Mert habár e langyos ár tele közsereggel, s jönni mikor senki sincs, lusta valék reggel; s mert habár e népes ár nyüzsg a profán zajtól, fejest ugrik a vitéz, gyáva gyerek gajdol,
pattog ezer bugyborék, reng az ugródeszka: itt hol alig oszla a női testek piszka, hol pajzán kislány, ha nem figyelé a bonne őt, fröccsel imént heccele sok derék zsidónőt,
itt hol most is jár a hecc, lárma, locspocs, szennyhab: mégis e világi zaj énreám itt nem hat, mégis e hely énnekem nyugalomra költő, puha dunna, béles ágy, s hinta bizony, bölcső.
Mert te vagy jelen, te, víz, leghívebb barátom, tiszta mégha piszkos is, elemem, világom. Bár csinált tó, csent anyag, kicsike is tónak, kéjjel fekszem rád hanyatt s evezek mint csónak.
Otthon érzem magamat, mint a hal, és tisztán. Égbe látok egyenest, szinte égben úszván. Áldott márvány, enyhe víz, mindig csillapító, pázsitodra fekszem és azt kiáltom: Itt jó!
(ennyi csőcselékhadat hogy ki nem vet hátad!) édes vizem, hadd ölel leghívebb barátod! Puha tömött fodrodon egyengetem arcom: (tisztasággal győz a hab minden léha harcon)
s mellettemtől szívemnek messze kanyarg álma (álomnál puhább a hab, nyári hűvös párna).
Cookies on Poetry Cove