Lelkemnek kincsei, szegény szomorú kincsek
alusznak naptalan, sötét ládába rejtve.
Néha előveszem, mint ékszerét a vénlány
s játszom velük magam, mindenkit elfelejtve.
És ékesítgetem magamat gondolatban:
ez itt egy diadém: egy régi szerelem:
ha föltenném megint lelkemnek homlokára!
ez itt egy bús gyürű, egy bús gyürű az ujjra,
pecsétes bús gyürű - óh mennyi ékszerem! -
óh szomorú pecsét! - mennyi könny volt az ára! -
Ez itt egy karperec; elnézem mint a fösvény:
kigyós kösöntyü volt, Tantalus-álmomé,
mely vétkes kört csinált, mint labirintus-ösvény.
Ez itt egy régi lánc, a zsarnok vágyak lánca:
mily súlyos és arany, s karika karikára
ütődve még, ha nyulsz hozzá, jajdulva csörren.
Ni itt egy régi bú, egy édes régi násfa,
a viselés miatt kívül kissé levásva,
köve baljós opál fájdalom-szülte gyöngyben.
Fülönföggő emez, alakja csöpp harang
és minden mozdulat megcsendítette halkan,
mint távoli zenét, a csöpp ezüstharangot -
Ah! ah! hunyd be szemed! hallod a régi hangot?
a régi néma szót hallod-e zengeni?
(Milyen gazdag vagyok, de csak úgy, mint tolvaj,
ki rablott kincseit mutatni nem meri!)