Éji út

Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel. Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült uri szakállal, egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal, lassan bontotta újságlapját széllyel

annexiós kéjjel - uszító lap volt, háborús vezércikk, szinte láttam kezéről csöpögni a vért - oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt maga bölcsét olvasni az ő fényénél - inkább az utolsó élcig

tűrte hallani minden szavát az utasoknak, üzletről, háborúról, tűrte rabon a lélek: mert nem volt menekvés - a gyertyavilág csak megszűkítette a mindenséget - a puszta fák kívül rekedtek - hallottuk, hogy csikorogva surol

a kocsik kereke - de ezenkívül semmise hatolt ide kívülről - csupán a kerék, a kerék zakatolt: és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét, láttam derengeni hóban a messze sötét

téli mezőket - míg egyszerre egy szemben robogó vonat elcsap minden kilátást - zökken - megáll... mi is zökkenünk - megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó gyertyáját (kiszáll) - és mi váratlan sötétbe hökkenünk.

Most jobban érezni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb. A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze. Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább, s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre,

gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk, mi vár reánk otthon - ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk, távol! idegenek közt! - és kedveseinket Isten tudja már, hol, hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng

a téli mezőkön - mily fagyos mezőkre rángatja és milyen célok szerint - kinek a céljai szerint - mert rabok vagyunk valamennyien - ó, Istenem, ha valamennyien együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt

házakba, kiki maga szeretteivel együvé ülhetne élni nyugodt halálig mint jámbor állatok - de ez nem volna talán fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,

semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott - mi van messze a téli mezőkön - ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni kiki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!